Ez a hét tavaly valahogy "kimaradt" - akkor már kezdődőtt a rendszertelenség az életemben, pedig igen fontos hetiszakaszhoz értünk. Ha valaki meg akarja érteni a zsidóság lényegét, akkor ezt a hetiszakaszt kell nagyon alaposan elemeznie.

És megint nagyon "összejöttek" a dolgok... keveredik az, ami 2010 Magyarországán történik azzal, ami időszámításunk előtti 13.századan történhetett.

Beúszik a képbe az az izraeli család, amelyet öt évvel ezelőtt izraeli katonák, erőszakkal  telepítettek ki a gázai övezetből, ahol előtte harminc évig éltek, nevelték gyerekeiket, a sivatagból fantasztikusan működő mezőgazdaságot teremtettek, és most, közel a hatvanadik életévükhöz újra kezdenek mindent - szó szerint. Délután az egyik szomszédasszonyom mesélte el élete történetét, ami az ötvenes évek Magyarországát idézte, ahol a hétköznapi antiszemitizmus tulajdonképpen tönkre tette egy katolikus asszony életét - megfosztotta attól az örömtől, amit a jól végzett munka adhat.

De térjünk vissza a hetiszakaszunkhoz, amely a zsidóság és az ő istene szinte erotikus kapcsolatát jellemzi, és ebben a hetiszakaszban sűrítetten tettenérhető.

Mózes "osztja az észt"  a Kánaán kapujában lévő zsidó törzseknek. Tulajdonképpen haragszik a Teremtőre, hogy hiába könyörgött, csak bekukucskálhat az igéret földjére, de oda be nem mehet. Haragszik a zsidókra, akik engedetlensége miatt ő bünhődik. Figyelmezteti őket, hogy miként kell éljenek ahhoz, hogy a Teremtő támogatását el ne veszítsék.

Mindenekelőtt meg kell tartani az isteni törvényt!  A tíz parancsolat az etikai alap, amivel élnünk kell, még akkor is, ha az nem könnyű. Mózes összefoglalja az Egyiptomból való kivonulás történetét, mintegy magyarázatul arra, hogy miért kell szeretnünk a mi istenünket, miért kell megtartani az általa megfogalmazott törvényeket.

A lét alapja a munka. Az értelmesen végzett munka. Éppen azért, hogy ne úgy végezzük a munkánkat, mint a rabszolgák, hat nap után egyet az értelemnek kell szentelni. Megállni a tüsténkedésben, felemelnünk a fejünket, belegondolni, hogy mi végre vagyunk, mit miért csinálunk, hová tartozunk, melyek azok a kapcsolatok, amelyek a saját személyünkön túlmutatnak. A szombat, minden vallásos magyarázaton túl olyan "találmány", amely a zsidóság életképességét növelte, a legnehezebb korszakokban is .

A rendszeres sport karban tartja az ember testét. A zsidók rendszeres "szellemi sportja", az, hogy a hét egy napján nem lehetett az elfoglaltságokba menekülni a gondolkodás elöl, hanem "isteni parancs" irta elő az elmélyült szellemi időtöltést, sőt, szinte mindent ennek rendelt alá, így évezredekkel ezelőtt olyan előnyhöz juttatta ezt a népet, aminek hatását mind a mai napig élvezzük. Persze, zsidónak lenni nem könnyű - olyan, mint egy táblákkal teletűzdelt autópályán szlalomozni, de a nehézsége mellett készségfejlesztő hatású és unalmasnak sem mondható.

Azzal, hogy az előírások erdejét zúditotta a Teremtő erre a népre, arra kényszerítette, hogy született képességeit egyre nagyobb mértékben hasznosítsa. Ahogy Heller Ágnes mondta volt - a tehetség csak az alap, de a siker azon múlik, hogy az adottságunkkal mit tudunk kezdeni, mennyire vagyunk hajlandók kihozni magunkból a szunnyadó örökséget. Nos, a zsidók istene, vélhetőleg elég jó emberismerő volt - nem bízott a kielégíthetetlen tudásvágyban, vagy rendkívüli szorgalomban: előírta az elmélkedést, az emlékezést, a rendszeres szellemi foglalatosságot. Magyarázatul is szolgált - "hogy hosszú ideig élj, és hogy jól legyen dolgod".

A tizparancsolat rendezi a közösségi élet alapfeltételeit: "tiszteld  atyádat és anyádat", "ne ölj", "ne lopj"- stb. de egyfajta elkülönülést és öntudatot is ad a kiszabott kötelesség.

Visszatérő vád a zsidókkal szemben, hogy különbnek tartják magukat más népeknél, mert ők a "kiválasztottak" - aki ezt gondolja, az csak a kiválasztottság lényegét nem érti, vagyis azt, hogy az nem valamely érdemtelen előny, hanem több kötelesség! Egy hithű zsidó életét 613 parancsolat szabályozza - micvá - mondja a héber. Ahhoz, hogy valaki képes legyen ezeket betartani, ahhoz fel kell nőnie - egy fiú 13 éves korában lehet annyira érett szellemileg, hogy magáravehesse a parancsolatok rendszere betartásának terhét. Nem a "semmire" kapja a "bár micvá" címet - a közösség előtt el kell mondja a születésnapján érvényes hetiszakaszt. Ünnepélyes keretek közt, a közösség vizsgáztató tekintetétől kísérve felmegy a Tórához.

"A nyugati típusú kapitalizmus került válságba, az a felfogás, hogy a kapitalizmus majd elhozza a jólétet, az állam pedig tartsa távol magát a gazdaságtól" - mondta a miniszterelnök. Lehet, hogy sokan azt hitték Magyarországon, hogy a kapitalizmus elég a jóléthet, szerintem pedig a kemény munka elengedhetetlen a jóléthez.

A kemény, de értelmes munka viszi előre az embert, a kisközösséget, az országot. Az a munka, ami nem okoz örömet, nem hoz sikerélményt az embernek, az nem építi a személyiségét sem, nem ad öntudatot. A hiábavalóan végzett munka pedig nemcsak a gazdaságot teszi tönkre, hanem az emberek mindennapi életét, az önmagukról alkotott képüket is rombolja. Akinek nincs mire büszkének lennie, ha nem alkotott, hanem csak túlélt, akkor nem marad más csak az irígység - és ez az, ami megöl minden jószándékot is.

Nem az államnak kell (túl)szabályoznia a egyedek életét ahhoz, hogy nekik jó legyen, hanem az egyes emberek belső tartása, öntudatos cselekvése kell előrevigye őt magát, és a közösséget is.

A Tóra, miközben isteni parancsokat emleget, valójában az ember választására bízza, hogy miként akarja leélni az életét. Mózes érzékletesen adja elő, hogy mi minden jót várhat az ember, aki betartja az isteni(etikai) törvényeket, és ezzel szemben, milyen rosszá válhat a sorsa, ha fittyet hány arra, hogy ő csak része egy kisebb-nagyobb közösségnek. Az ember, aki csak magára számíthat a vadonban, az lealjasul a "vadonhoz", ellenben az, aki társaival összefogva értelmesen teszi a dolgát, rendszeresen értékeli a helyzetét, javítja a hibáit, annak élete tartalmas és sikeres lesz, nemcsak önmagában, hanem a közösség részeként is.

Ennek a háznak a tulajdonosai, amelyben egy éven át igyekeztem megteremteni az értelmes, közös munka mintáit, kinyilvánították, hogy nekik jobban illik a megszokott semmittevés, a procedurális pótcselekvés. Nem ők vannak többen, de elég hangosak és agresszívek a maguk romboló irígységében, hogy a passzivitásba taszítsák a jószándékúakat is. Külső segítségtől várják a megváltást - pályázatok, ingyenpénzek kellenek, és olcsó megoldások -, a következetes munka, az önerőből való gazdálkodás nem vonza őket.

Öt évvel ezelőtt Izrael kiürítette a gázai övezetet.

Rendezett településeket, jövedelmező mezőgazdasági üzemeket kellett hátrahagyniuk - a palesztínokkal való béke "érdekében".

Évtizedekkel korábban egy reménytelennek tűnő háborús helyzetet követően,  lelkes  fiatal emberek a semmi közepén álltak, és azt mondták - ebből a kietlen sivatagból megteremtik a Kánaánt.

És mert hitték, hogy képesek erre, és mert nagyon keményen dolgoztak ezért, sikerült is nekik. Sokasodtak. Családok népesítették be a sivatagot, a házak köré kerteket telepítettek, és munkát adtak a környező palesztinoknak is. A virágok, a gyümölcsök eljutottak az legigényesebb európai üzletekbe, az Aloe Vera ültetvények alapanyagot adtak a fejlődő kozmetikai iparnak.

És akkor, a politikusok, távoli, hűvös szobákban kitalálták, hogy ezek a telepesek a béke akadályát képezik. Az a föld azoké, akik előtte semmit nem csináltak vele, és addig béke nem lesz, amig az a föld hozzájuk vissza nem jut. Tál kertjét - Gáné Tál -  tehát el kellett hagyniuk a zsidóknak, akik azt létrehozták a semmiből, hogy miután őket kitelepítették, újra semmivé váljon mindaz, amit alkottak.

Mert Tál kertjét, mint a többi gázai zsidó települést, földig rombolták. A palesztínok nem művelték meg a földeket és nem kellett nekik a zsidó "luxus" - a rendezett családiházak, az öntözött kertek. Rakétakilövő állásokat telepítettek helyükre, hogy további zsidó településeket, mint Askelon, vagy Beer Seva, is könnyebben rombolhassanak...

A gázai Tál kertje település zsidói öt évig laktak átmeneti szállásaikon, mígnem megtalálták  helyüket, ahol most már közel a hatvanadik életévükhöz, felépítik az új "Tál kertje" községet. Ősz fejjel, egymásba kapaszkodva állnak a semmi közepén és mosolyognak, mert tudják, hogy megvalósítják az álmaikat.

A hetiszakasz 2009-es értelmezése itt olvasható.

Amit tavaly leírtam, a mostani Magyarországra is aktuális. Ezzel kapcsolatban jelent meg Hankiss Elemérnek egy felhívása a hvg-ben. Irtam egy választ, amit el is küldtem a hvg-nek, de cseppet sem vagyok biztos, hogy érdekli őket, amit leírtam, ugyanakkor, az eheti szakaszhoz nagyon szorosan kapcsolódik, szerintem.

Hankiss Elemér hét kérdésére (Szedett-vedett ország) szeretnék a magam, városgazdász szemszögéből válaszolni.

A sorrenden némiképp módosítottam, ugyanis azt vallom, hogy az előttünk tornyosuló problémákat úgy lehet célszerűen megoldani, ha megtaláljuk a szervező elvet, amely mintegy mágnes rendezi a részecskéket.

1 • Hogyan lehet az ezernyi magánérdeket közérdekké, mindannyiunk közös érdekévé összehangolni?

Azzal kezdeném, hogy politikai kurzusoktól függetlenül begyűjteném a közmegegyezéses közérdek kritériumait.

Közérdek például az egészséges emberi környezet – legyen az természetes vagy épített környezet. Közérdek a kultúra (a “magas” és a hétköznapi) szisztematikus emelése, mert a kiművelt emberek hasznosabb egyedei a társadalomnak, mint a szellemi tespedségben élők. Közérdek a különböző kisközösségek megerősödése, mert a XX. század ezernyi példát szolgáltatott az atomizált társadalom krónikus betegségeire. Mindezek viszont nemcsak a közösség érdekét, hanem az egyes, normativ  emberek egyéni érdekeit is tükrözik. Kétségtelen, nem kedvez azoknak, akik az emberi butaságot igyekeznek kihasználni a maguk, önző érdekei érvényesítésére, nem kedvez a másokkal nem törődő környezetszennyezőknek, az ingatlanspekulánsoknak, és még néhány olyan embernek sem, akik az elmúlt évtizedekben remekül halásztak a zavarosban. Nyugodtan ki lehet mondani, hogy az ő egyéni érdekeikre nem vagyunk tekintettel. Talán, mindenek előtt az őszinte beszéddel kéne kezdeni. Nevén nevezni a dolgokat és nem elkenni a politikai korrektség egyenszürkítő maszatolásában.

Nem vagyunk egyformák, és ezt meg kell tudnunk emészteni, mert éppen azzal, hogy beismerjük az emberi különbözőséget, ezzel kerülünk közelebb a problémáink megoldásához.

Újra kell kódolni a jogok és kötelességek rendszerét! Ebben az országban túl sokat emlegetik a jogokat, és alig valamit a kötelességeket, amelyek legalább annyira jellemzik az emberi szabadságot, mint a jogok élvezete! Mielőtt felsorolnánk, hogy mi mindent köteles a kormányzat, vagy mások kijavítani, kezdjük magunkkal a sort – mit vagyok hajlandó már ma jobban csinálni ahhoz, hogy mindannyiunknak jobb  legyen?  Apró dolgokból áll össze a jobb közérzet – nem dobom el a csikket az utcán, a szemetet elviszem a legközelebbi szemétkosárba, nem üvöltetem a tv-met, hogy mások nyugalmát ne zavarjam, nem bliccelek a villamoson… ezernyi apróság, amit mindenki megtehet, ha felfogja, és elfogadja, hogy a változásokhoz önnön magának is hozzá kell tennie a részét. Persze, kevésbé lesz hajlandóság eldobni a csikket, ha amúgy tiszta a járda, a szemétkosár látható távolságban van, vagy a közlekedés szinvonalával összhangban van a jegy ára, de ne várjunk “addig amig” … Már ma is lehet valaki a jobb jövő építője azzal, ha a saját viselkedését kicsit javítja. A közérdek és az egyéni érdek csodálatosképpen tud közeledni egymáshoz ilyen formán.

Persze, el nem hanyagolható az a másik fél sem, amely az ilyen-olyan kormányzati szerveket, hivatalokat, szolgáltató cégeket jelenti, de egészen más a jogkövetelés, hogy azok is fejlődjenek, ha önmagam már megtettem azokat a kis lépéseket, amelyeket magam  megtehetek, és nem azzal hárítom a dolgot, hogy “ezeknek legyek én becsületes?” Igen, “ezeknek”, akik egyben önmagam is vagyok, ha jól belegondolok.

Na igen, jól bele kellene gondolni, hogy az állam bizony én is, meg a szomszéd is, csak nem abban az értelemben, ahogy a létező szocializmusban harsogták, hanem annak az egyszerű valóságában, hogy az “állam” az én zsebem, tehát nagyon nem mindegy, hogy mi történik odafölt. Akkor sem, ha én vagyok az, akinek a zsebéből kivesznek az állam nevében, de akkor sem, ha én, valamilyen ügyesség, vagy tényleges szükség okán élvezem az állam támogatását.

A kultúra nem fesztiválcirkusz, hanem napi szükséglet – az embertársaimhoz való viszonytól addig, hogy beépítem magamba azt a többletet, amit a szellemi értékek adhatnak. És ezzel el is jutunk a második kérdéshez:

2 • Mit lehet s kell tenni annak érdekében, hogy létrejöjjön ebben az országban az autonóm és felelősségteljes polgárok társadalma?

A legegyszerűbbet: példát kell mutatni! Van jó példa? Bizonyára. Csak meg kell keresni, fel kell tudni mutatni, és meg kell tudni magyarázni, hogy miért érdemes felelősségteljes polgárrá válni, nem pedig a kapcsolati rendszeren keresztül a mutyizást privilágizálni. Ehhez ugyan fontos, hogy a mutyizók elnyerjék méltó büntetésüket, de a változáshoz ez nem elég. Meg kell szüntetni a kontraszelekciót – alkalmas embereket a megfelelő helyekre! Talán nem sikerül minden szinten, szinte mindenkit így kiválasztani azonnal, de akkor, ha a most pozicióba kerülők munkája átlátható és időszakonként értékelhető, lassan kiderül az egyéni alkalmasság, vagy alkalmatlanság is. Az átlátható tevékenység soha ennyire könnyen nem volt teljesjthető, mint korunkban – az internet mindent képes felszippantani és kitárnyi ország-világ előtt a teljes képet.

3 • Hogyan lehet a civilizált emberi együttélés szabályrendszerét kidolgozni és mindennapi gyakorlattá tenni?

A közösségépítés nem holmi mozgalmi jelszó – egy ember 0. évétől kell a legkomolyabban venni. A bölcsőde és az óvoda nem azért kell, hogy az anyák dolgozni mehessenek, persze azért is, de elsősorban azért, hogy a közösségi lét beépüljön mindenki szervezetébe, a legkisebb kortól. Nem mellékesen, ez az esélyegyenlőséget is segíti. A szervezeti keret szükséges, de nem elégséges feltétel – kell a közös cél, a “vezérlő eszme”. Ahhoz, hogy ne a soviniszta-rasszista ideológia szervezze közösséggé az egyes embereket, szüksége van a magyar társadalomnak egy  elérhető, reális  célra is, amely  közös ambíció. Nem holmi megalomaniás olimpia-projektre, hanem értelmes, a munkát erénnyé emelő közös célra. A kiegyezés után volt egy ilyen hallgatólagos cél – Budapest különb város lesz mint Bécs! Majd mi megmutatjuk, hogy az Osztrák-Magyar monarchia jobbik fele a magyar! Manapság nem kell már külső viszonyítási pontot keresnünk, kitűzhetjük azt a célt is, hogy ez az ország leküzdi az ötven eves lemaradását az elkövetkezendő 10 évben! Minden tekintetben. Dolgozni fogunk, mint a megszállottak, szégyen lesz minimálbérre bejelentkezni, vagy nem dolgozni – a munkanélküliek megostromolják az önkormányzatokat, hogy legalább utcaseprők lehessenek, csak segélyt ne kapjanak! Életerős fiatalokkal megalakul a településőrség, mert a rendre szoktatás egyik módja a nevelés, ámde a szabályok betartásának ellenörzése nem kevésbé fontos, főleg a kezdeti 10-20 évben.

4 • Mi lenne e tárgyalás- és tanulásfolyamat végterméke? Valamiféle kialakuló, hallgatólagos, íratlan közmegegyezés? Vagy írott szerződés? Munkaprogram? Vagy?

Az írott szabályozás, legyen az bármely törvény, de főként az alkotmány, legyen tömör, lényegretörő, és a joghézagokat kiküszöbölő. Nem szégyen átvenni bizonyos formákat, rendszerező elveket a nálunknál régebben működő demokráciáktól. Ha a törvények nem akarják az élet minden mozzanatát rublikákba gyömyöszölni, vélhetőleg sikerül olyan keretmegállapodásokat kötni, amelyek betartása nem igényel jogi diplomat, hanem a jogkövető állampolgári magatartás a világ legtermészetesebb dolga lesz.

5 • Hogyan lehet biztosítani az esélyek egyenlőségét? Azt, hogy minden állampolgárnak többé-kevésbe azonos esélye legyen a tanulásra, a mobilitásra, életpályájának alakítására, egészsége életre, létbiztonságra, emberi-állampolgári jogainak védelmére, tisztes megélhetésre, szabadságra, emberi méltóságra?

Úgy gondolom, hogy akkor lehet ezt a nemes célt leginkább megközelíteni, ha tudatosítjuk minden egyes emberben, hogy neki magának kell a legtöbbet tenni azért, hogy esélyei a jobb  életre javuljanak. Alapvetően ne várjon el semmit az “államtól”, számítson a saját erejére, tehetségére, találja meg azt a területet, amiben az ő képességei versenyképesek. Ezzel párhuzamosan, ha már kicsi gyerekkortól megadjuk az esélyt, hogy ne csupán a család, hanem a nagyobb társadalmi közösség is részt vegyen az esélykiegyenlítésben, akkor a mobilitás nem feltétlenül fizikai közlekedést, hanem a tudás-forráshoz való jutást, információt jelent, legfőképpen. Segíts Magadon, a közösség is megsegít elv alapján nincs élethosszan tartó eltartás – az egyén felelőssége a saját sorsának alakulásában meghatározó pont kell legyen egy a szocialisztikus egalizmuson túli társadalomban.

6 • Hogyan épülhet be ennek a megállapodásnak a szelleme és szabályrendszere a közgondolkodásba, a magyar társadalom mindennapi magatartáskultúrájába?

Lépésről lépésre. Az őszinte beszédhez hozzá tartozik az is, hogy nem áltatjuk repkedő sültgalambokkal a népeket, mert abból csak a folyamatos csalódottság állapotaába jutunk. Keményen kell dolgozni – de aki akar, az előbbre fog tudni jutni, mert a kontraszelekció megszünésével az érték felülemelkedik. A jó példa pedig követésre serkent. A sivatagi nemzedék kihal, rabszolga lélekkel nem lehet elfoglalni a Kánaánt, de aki nem várja a jobb jövőt, hanem tesz érte, az eljut az Édenkertbe itt a földön, a Kárpát-medencében – csak rajtunk múlik!

7 • Hogyan függene össze, milyen kölcsönhatásban volna mindez az alkotmányozás folyamatával?

Nem kéne szégyellni, alaposan áttanulmányozni mondjuk az USA alkotmányát (cakli-pakli 18 oldal), és megfogalmazni egy olyan tömör és általános érvényű szöveget, amelyhez való igazodás nincs ellentmondásban az emberek történelmileg kialakult etikai kódexével. Magyarországon ma nincs összhangban a törvénykezés az emberi igazságérzettel és ez lelkiismereti válságot okoz, még akkor is, ha ezt meglehetős cinizmussal fedjük el.

A tavalyi hetiszakasz-magyarázat itt található.

Ezen a hétvégén kiszakítottam magam a szokásrendből - elutaztam Pécsre. Még pénteken újraolvastam a hetiszakaszt, és mint rendesen, megint megdöbbentett az aktualitása, méghozzá a saját életemre vonatkozóan, itt és most. Abban a kérdésben, hogy a minket ért sérelmekkel mit is kezdjünk...

Pinchásznak köszönhetően a héber törzsek magukhoz tértek, rendezték a soraikat. A veszteségük ugyan jelentős volt, de a sivatagi évek nehézségei megedzették őket és újra erejük teljében cselekedhetnek. Megindulhat a honfoglalás. Ehhez képest a midjanitákon való bosszúállás az első feladat. De miért? Miért nem lehet túllépni a történteken, és Kánaán elfoglalására összpontosjtani?

Az ember, ha átél egy nehéz korszakot, leinkább szeretné elfelejteni, nemhogy azzal foglalkozni, hogy a sérelmeket miként lehet megbosszulni. Egyáltalán, a bosszú olyan "primitiv" fogalom a mi kis intelligens XXI. századunkban... Persze, gondolatban szépen el lehet játszani, hogy mit tennék azzal, aki megkeserítette az életem, de a bosszúra energiát pazarolni? Korunkban a tűrés, a békesség mindenek felett lebeg mint erény.

Nem lehet, hogy esetleg mi tévedünk? Hogy a bosszú nemcsak "édes" lehet, hanem egyenesen szükséges ahhoz, hogy  le tudjuk zárni a sérelmeinket?

A mikrai korban mindenestre a bosszú inkább büntetés - az isteni ítélet végrehajtói a héber törzsek - az Úr szólt Mózesnek, ő meg továbadta a parancsot. Az utasítások kegyetlenek, de ha belegondolunk olyanok, mintha egy rothadást igyekezne megállítani, és akkurátusan kitakarítani minden szegletet.

A bosszú formája illeszkedhet a korhoz - talán az is elegendő, ha megakadályozzuk, hogy azok, akik a rombolást szolgálják, nem juthatnak pozicióba, ha összefogunk és olyan vezetőket választunk, akikben van "szellemiség" - gondolat, előrelátás, jobbító szándék. Akkor talán megnyugodhatunk, hogy szenvedéseink nem voltak hiába.

A tavalyi hetiszakasz-elemzés itt olvasható.

Pinchász ugyan megkapja a főpapságot, de nem ő lesz Mózes utódja.

A negyven éves sivatagi vándorlás végéhez közeledünk.

A zsidók ott állnak Kánaán "kapujában" - az isteni kinyilatkoztatás által nekik ígért földet el kell foglalniuk.

Miután a "járvány" komoly áldozatokat követelt, számba kell venni - kik a hadra foghatók.

Mózes feladata végéhez ért - megnézheti a földet, amelyre már nem léphet... a honfoglalókat Jehósua Ben Nun vezeti majd.

Jehósua Ben Nun azon kevesek közé tartozik, aki ugyan az egyiptomi rabszolgaságban született, megélte a kivonulást, a negyven éves sivatagi vándorlást, de érdemei elismeréseként, vagy talán azért, mert a feladatra éppen ő alkalmas - beléphet az ígéret földjére, sőt, a honfoglaló harcokat ő vezeti.

Nem Mózes (Áron) nemzettségéből, hanem Efráim törzséből való, aki hűséges tanítványaként követte Mózest és végezte feladatát - ha harcolni kellett Ámálekkel, akkor azt, ha negyven évvel korábban kikémlelni  Kánaán földjét, akkor azt. Ezen alkalmakkor bizonyította, hogy elég bátor harcolni, és elég nyitott szemű, ha meg kell látni a lényeget a dolgok mögött. Volt még egy fontos képessége, ami későbbi tetteiben kap jelentőséget, és amely minden igazán nagyformátumú népvezér-politikus sajátja kéne legyen - az, hogy látja a születendő jövőt. Magyarul prófétának mondják, de ez a szó túlságosan kötődik a vallásos tartalomhoz.

Az, hogy éppen a Pinchászról elnevezett hetiszakaszban derül ki, hogy ki lesz Mózes utódja, valószínűleg, nem véletlen. Pinchász zsigeri cselekedete talán az adott pillanatban elfogadható volt, az isteni visszaigazolás szerint akár szükségszerű is, de semmiképp nem méltó egy felelősségteljes népvezérhez.

Egy nemzet vezetője legyen előrelátó és megfontolt. A Tóra nem  Political  Correct - a nép olyan, mint egy juh-nyáj, vezető nélkül nem találja az utat. Arra megy amerre terelik, így sorsa jórészt attól függ, hogy ki és merre hajtja majd. Negyven évvel korábban a héberek annyira rabszolga-lelkűek, hogy teljességgel alkalmatlanok voltak  Kánaán meghódításra. Szenvedhettek a sivatagban, hogy a nehézségek közepette felnövő nemzedék már felvállalhassa a harcot. Az öngondoskodásnak arra a fokára azonban még sokáig nem jutnak el, hogy megfelelő vezető nélkül is sikeresen bonyolítsák életüket.

Azok a nemzetek sikeresek, amelyek történelmében kritikus pillanatokban a helyére kerül az a vezető politikus, aki tovább lát az orránál, a saját és környezete (pártja) érdekeinél, meglátja a kiutat - bármilyen nehézséggel kell is szembenéznie.

Ahogy a héberek történetét olvassuk Mózes öt könyvében, igazán csoda, hogy ebből a sorozatosan szerencsétlenkedő népből "kitermelődnek" azok a vezetők, akik továbblendítik a sorsukat. Ráadásul, a nagyformátumú vezetőknek is rengeteg hibájuk van. De van egy mindennél fontosabb képességük, hogy a sokféle, lehetséges út közül, ösztönösen vagy ismereteik birtokában, de megtalálják az időhöz és helyhez a legjobban illő megoldást.

2008 decemberében kezdtem rendszeresen olvasni a Tóra hetiszaszt, azzal a határozott céllal, hogy az olvasottakat "átszűröm" a hét aktuális életérzésén, itt és most, Magyarországon. Persze a Tórát olvastam korábban is, de nem véletlen, hogy az emberi bölcsesség eme tárházát a zsidók heti szakaszokban folyamatosan olvassák és értelmezik - hihetetlen, hogy milyen sok útmutatást talál az ember - a mai ember is - az életéhez.

Kell egyfajta lelki nyugalom ahhoz, hogy minden pénteken úgy alakítsam a napirendem, hogy kellő időben végezzek a hétköznapi teendőikkel  és átadhassam magam az elmélyültebb gondolatoknak. Ugyanakkor, ha sikerül ráállni az életvezetés ilyetén ciklikus rendszerére - hallatlan nyugalmat lelhetünk benne és olyan energiákat szabadithatunk fel magunkban, amelyek létezéséről nem is tudtunk.

2009 augusztusáig sikerült ennek a rendszerességnek a jegyében élnem, de akkor valami kibillentett ebből - bár elolvastam a hetiszakaszt, valahogy nem tudtam mit írni, mintha kiszáradt volna az agyam. Alig egy év telt el azóta. Eseményekben, tapasztalatokban és csalódásokban bővelkedő, amit szeretnék magam mögött tudni, persze el nem feledni, csak kilépni belőle és visszatérni a Tórához.

Azt a szövegfolyamot, amit akkor kezdtem, csak úgy nem lehet folytatni, ezért  új felületen folytatom az írást, de miután már tudom, hogy ma, 2010-ben, a zsidók 5770. évében milyen gondolatokat ébresztett bennem az elolvasott hetiszakasz, megadom a tavalyi bejegyzéshez a kapcsolatot - érdemes elolvasni azt is, mert így talán még világosabb, hogy a Tóra minden olvasáskor képes újat mondani, csak meg kell hallani.

Még néhány alapvető forrást is rendszerezek itt:

A zsidó naptár hetiszakasz-beosztását az ORZSE honlapjáról.

A Tóra szövegét héberül innen olvasom. A Károli Gáspár féle magyar fordítást itt lehet hozzá olvasni.

Bálák - 2009/5769 Tehát most Mózes negyedik könyvénél tartunk, amelynek héber neve a Sivatagban - במדבר

22.rész 2.bekezdés - כב ב

Bár a hetiszakasz címe Bálák, a midjaniták királya, aki megbízta Bilámot, a különleges képességű prófétát, hogy átkozza meg Izrael népét, a főhős Bilám , aki lelkében lezajló folyamatok a történéseknél is sokkal izgalmasabbak.

Amikor Bálák küldöttei megérkeznek Bilám konzultál Istennel - azt is mondhatjuk, hogy a maga józan eszével - és a feladatot nem vállalja. Bár felmerül benne, hogy ez a munka igen jövedelmező lehetne számára, gondolkodási időt kér - talán mégis el kéne vállalni.

Korábbi hetiszakasz-elemzéseimban már említettem, hogy a Tórát nem úgy vizsgálom, mint egy vallásos szöveget. Az én olvasatomban nem Isten teremtette az embert, hanem az ember Istent, hogy meg tudjon bírkózni az ismeretlennel, amivel a világban , illetve a saját lényében találkozni kénytelen.

Mózes öt könyvében Isten igencsak emberi érzelmektől, indulatoktól fűtött személyisége még inkább adja a szövegértelmezés azon lehetőségét, hogy ő az ember tudatalattija, amely mélyebb összefüggéseket is képes befogadni. A társadalmi kapcsolatok érdekrendszerében hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, de amikor a tudatalatti és a tudatos énünk konfliktusba kerül egymással, abba könnyen belebetegedhetünk, mígnem vissza nem nyerjük "éleslátásunkat'. A Feud-féle pszichoanalizis a gyógyulást azzal próbálja elérni, hogy a tudatalattit felemeli a tudatos szintjére.

Bilám elindul, hogy elvégezze a jól fizető munkát, de tudatalattija berzenkedik ellene. Pszichoanalitikusa a szamár, "aki" elég jól ismeri gazdáját, és meg akarja mutatni neki azt, amit elvakult szeme nem lát. A lelkiismereti válság azonban nem oldódik meg könnyen - elérkezik Bálákhoz, és meglehetős körülményességgel hozzákezd a feladathoz. Kicsit még húzza az időt, holmi áldozati oltárok építtetésével, de az igazság pillanata végül elérkezik: az átok helyett áldásra nyílik a szája - a tudatalattija felülkerekedik. Hiába viszi Bálák a pusztába Bilámot, hogy ne is lássa azt a népet, amit megátkoznia kellene - Bilám már nem tudja visszafojtani a szót, amely lelke mélyéről tör elő.

Az elmúlt fél évben magam is átéltem a tudatalatti sugallat és a racionális énem konfliktusát. Bár egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben, makacsul ragaszkodtam a feladathoz, amit fontosnak és egy kis közösség valós érdekének is láttam. "Meg akartam őket váltani" az elmaradottság nyűgétől, egy korszerűbb és humánusabb emberi környezetet teremtve. Közösséget láttam ott, ahol nincs valójában, és ahol kevesek őszinte szándéka a cselekvés. Elvakult lelkesedésemben már a golgotán meneteltem felfelé.

Aztán egy nap, minden más megvilágításba került: a fontos és a lényegtelen között megbomlott egyensúly mintha helyrebillent volna, hirtelen.  Egy számomra fontos ember  meghalt. Még fel sem ocsudtam a döbbenettől, amikor újabb és újabb rossz hírek sorjáztak. Döntenem és cselekednem kellett. Nem lehetett racionálisan, csak onnan, ahonnan minden erőmet meríteni szoktam vészhelyzetekben - a zsigereimből, a megérzéseimből.

Az út Tel-Aviv felé  mindent a helyére tett bennem - nem lehet megváltani az embereket akaratuk ellenére. A ház, a város, az ország olyan lesz, amilyenné a többség alakitja, akár cselekvőn, akár a régi passzivitásba roskadva.

Tudatosult bennem a magam szerepe, a másságom, ahogy a dolgokat látom, a tettrekészségem, sokak szemében agresszív üteme. Nem úszom szemben az árral egy darabig. Mivel sodortatni magam sosem lennék képes -  most megpihenek a parton.

Tel-Aviv visszaadta az életkedvemet, amelyet a Kárpát-medence három év alatt kiszippantott. Megerősített hitemben, hogy vállalnom kell legbenső énemet és azt kell tennem, amit szívem mélyén szeretnék. Hazaértem.